A keresztény gyermekirodalom és a humor

Miközben tanulmányomban konkrét szerzőket, sőt szövegeket is bemutatok, alapjában véve elméleti kérdéseket vetek fel s próbálok megválaszolni. Mi az, hogy keresztény irodalom? Mi az, hogy keresztény gyermekirodalom? Van-e, lehet-e helye a didaxisnak a (keresztény) gyermekirodalomban? Van létjogosultsága a humornak a keresztény irodalomban? A fogalmak és az alapkérdések tisztázása után nem bocsátkoztam a szóba jöhető művek felosztásába, csoportosításába. Legfőképpen azért nem, mert a témán belül – különösen magyar szerzőket figyelembe véve – nincs annyiféle műfaj, s arányaiban a művek száma sem jelentős, hogy enne relevanciája lenne. Hogy mégsem érzem indokolatlannak magát a témafelvetést, az elsősorban az elmúlt évtizedek tapasztalatainak köszönhető. Miközben az indulás kifejezetten nehéz volt – az irodalmi értékek sokáig maximum „átsejlettek” a didaktikus szövegek mögül –, a jelen több mint biztató. A keresztény gyermekirodalom „fejlődése” mintha párhuzamosan, együtt menne a gyermekirodalom haladásával.

A mesélő nyelvi közeg hatása a hat-nyolc éves tanulók aktív és passzív szókincsére

A kutatás célja megvizsgálni a mesehallgatás és a szókincs állapotának összefüggéseit a hat–nyolc éves, mesei élményben részesülő és mesei élményben nem részesülő tanulókkal végzett aktív és passzív szókincsvizsgálatok eredményeinek tükrében. Mindazok mellett, hogy a mesék fejlesztő hatással vannak a gyermekek kognitív, érzelmi, szociális és nyelvi képességeire, kiemelkedően fontos szerepet játszanak az aktív és passzív szókincsük fejlődésében is. Ezért kutatásunkban a mesehallgatásban való részesülési arány aspektusából vizsgáltuk meg a tanulók aktív és passzív szókincsét, ezzel választ nyerve a hipotézisünkre, amely szerint a kisgyermekkori életszakaszban mesei élményben részesülő hat–nyolc éves tanulók fejlettebb szókinccsel rendelkeznek a kisgyermekkorban mesei élményben nem részesülő kortársaikhoz képest.

A nyelvi agresszió kutatásának aktualitása és társadalmi jelentősége

A nemzetközi kutatások fényében állíthatjuk, az erőszak körébe tartozó jelenségek és ezek hatása legérzékenyebben a gyermek- és fiatalkorúakat érinti. Az erőszakos magatartás, a zaklatás, az agresszív beszéd legkülönbözőbb formái jelen vannak az intézményes nevelés közösségeinek, szereplőinek életében. Ugyanakkor az is tény, hogy szavakkal jóval gyakrabban bántják egymást az iskola szereplői, mint tettleg. Hatásukkal, következményükkel éppen ezért számolni kell. A középiskolás-korúak nyelvi agressziójának interdiszciplináris keretekben mozgó nyelvészeti leírása ezért nélkülözhetetlenné vált. Ennek elméleti bevezetőjét tartalmazza ez a tanulmány.

A nyelvi agresszió formai és funkcionális jellemzőinek empirikus vizsgálata az osztálytermi diskurzusokban

Kutatásunkban a középiskolás-korúak nyelvhasználatára jellemző nyelvi agresszió jelenségét a társas kapcsolatok, a kommunikáció szükségszerűségéből kiindulva közelítettük meg, hangsúlyozva, hogy a nyelvi agresszió nem a nyelv, hanem a nyelvhasználat része, melynek feltárására a pragmatika és a szociolingvisztika módszereit alkalmaztuk. Definiáltuk a nyelvi agresszió fogalmát, majd az empirikus adatokból kiindulva elvégeztük ezen heterogén nyelvhasználati jelenség funkcionális és formai szempontokra is reagáló rendszerezését, mely rendszerezéssel a középiskolás-korúak nyelvhasználatára jellemző nyelvi agresszió minden fajtája megragadhatóvá vált.

Somlyó György költői indulásáról

Somlyó György költővé válása szinte magától értetődő volt, erre tehetsége mellett apai öröksége is predesztinálta. Mindazonáltal mégsem vezetett teljesen egyenes út a sikerig, a szélsőjobboldali támadástól a Nyugat főszerkesztőjének elutasításáig többféle buktató nehezítette indulását. A tanulmány e kivételes költő pályájának első időszakát veszi górcső alá az inspiráló József Attila-találkozástól Baráth Ferenc ösztönző kritikájáig: „a jövőben kötelessége lesz félredobnia a tengernyi reminiszcenciát, és mankó nélkül saját lábára állnia, saját szellemi talaján!” (Baráth 1939)

„Itt kezdődött a posztmodern?”

Az irodalmi regionalitás kérdései mindig is érdekelték a kutatókat, ám – néhány kivételtől eltekintve – ez a szempont mégsem vált sem az irodalomtudomány, sem az irodalomtanítás kiemelt területévé (utóbbiban 2005, azaz a kétszintű érettségi bevezetése óta szerepel). A szerző hipotetikusan a XX. század kanonikus világirodalmi műveire (Joyce, Musil, Rilke), illetve azok poétikai hasonlóságaira alapozza kijelentését, mely szerint az irodalmi modernség egyik bölcsője a Borostyánkőút Európán átívelő kulturális csatornája lehetett, melynek szerves része a magyar irodalom is – elsősorban Ottlik Géza Iskola a határon című regénye révén. Ottlik műve éppen azt a korszakot dolgozza fel (1923–1926), melyben karakterisztikusan megjelentek a posztmodern poétika jegyei: a mellérendeltség, a párhuzamos nézőpontok, az idősíkok felbontása stb. Például a „Trieszti-öböl” (Joyce, Ottlik) tehát úgy lesz a modernség bölcsője, hogy Duinótól (Rilke) Trieszten és Szombathelyen (Joyce), továbbá Kőszegen (Ottlik) át ível az út Bécsig (Musil) és Prágáig (Kafka). Ebből pedig kiemelhető (sok más mellett) egy olyan tematikus problémasor, mint például a „katonaiskolás szerző”-k lehetséges néző-pontja; amely lényegében nem más, mint egy velük azonos korban alkotó irodalomtudós determináns szempontja, jelesül a katonaiskola-szövegek „kronotoposz” meghatározta jellege (Bahtyin).A címben jelzett fő hipotézis („Itt kezdődött a posztmodern...”) akár túlzónak vagy játékosnak is mondható, ám a szerző reménykedik benne, hogy nézőpontja néhány adalékkal hozzájárulhat a szóban forgó kiskorszak poétikai világának értelmezéséhez.

Mesék befogadásának mérése – egy lehetséges modell

Gyerekek körében felmérést végezni mindig nagy kihívás. Ha nagy mintát szeretnénk felmérni, az különösen időigényes feladat lehet. Ha kérdőívet szeretnénk kitöltetni velük, nem biztos, hogy azt az információt kapjuk, amire igazán vágyunk. Ha a mesélés során szerzett élményeiket szeretnénk megragadni a hallott mesével kapcsolatban, ez igazán nehéz erőpróba jelent. Könnyű abba a hibába esni, hogy az általunk fontosnak vélt információra vagyunk kíváncsiak a történet megértésével kapcsolatban, s erről inkább kikérdezni szeretnénk őket, aztán végül nem a saját élményeik jönnek elő. A jelen kutatás célja az volt, hogy bemutasson egy lehetséges modellt, melynek segítségével kicsi gyerekek körében is viszonylag egyszerűen végezhetünk felmérést a mesehallgatás során szerzett élményekről. A szabad szóasszociáció módszerével azt vizsgáltuk, hogy a gyerekek hogy viszonyulnak különböző meseátirat-típusokhoz, illetve az eredeti történetekhez.A fő kutatást megelőzően egy elővizsgálatot végeztünk, melynek során közel négyszáz, főként második osztályos diák szavakat és kifejezéseket írt le azzal kapcsolatban, mitől tetszenek nekik a mesék. Az itemek listázása után kódolókat kértünk fel, hogy a megjegyzéseket rendezzék különböző kategóriákba – ezek adták aztán a későbbi összehasonlítások alapját. Hat olyan mesepárt választottunk (egy klasszikus történetet és annak modern párját), melyek közül a modern verzió az átiratfajták egy-egy típusát képviselte. Egy előtesztelést követően a mesepárokat elmeséltük hat különböző iskolában harminc második osztályos tanulónak (tizenöt fiúnak és tizenöt lánynak). A szabad szóasszociáció mellett használtunk egy hat hőmérőt ábrázoló lapot, melyek a kéktől a piros színig terjedő színárnyalatokkal fejeztek ki egy-egy értéket, egy tulajdonképpen hatfokozatú skálán. Ezen a megkérdezetteknek meg kellett jelölniük a tetszés fokát, majd a lap hátoldalán le kellett írniuk azokat a kifejezéseket vagy szavakat, hogy mitől tetszett nekik az adott mese. A lapokat kóddal láttuk el, és a hőmérőn található értékeket SPSS-programmal kiértékeltük. Ezek az értékek azonban nem minden esetben estek egybe azzal, amit (és amennyit!) a gyerekek a tetszésről írtak. Így a kapott értékek és az írásbeli válaszok egybevetése igazán izgalmas feladatot jelentett.

A „megkötöttség” vagy a távozás verse?

A dolgozat az újraolvasás és újrakontextualizálás jegyében Ady Sípja régi babonának című versét értelmezi, a nyelvi megformáltság összetevőire koncentrálva. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy a nyelvi megformáltság összetevői felől milyen fontosabb, életművet, műfajt, líraelméleti kérdéseket, a korszerű Ady-képet is érintő összefüggésekre láthatunk rá, mi újat, fontosat képes mondani egy-egy újraolvasott szöveg. A tanulmány a paradoxitás életműben betöltött szerepéből kiindulva, a paradoxon versbéli működésének alakzati, figurális, szerkezeti kérdéseit járja körül, műfapoétikai és verstani szempontok bevonásával.

A képregény a multimodális műveltség szolgálatában : A könyvtárak a kilencedik művészet támogató szerepében

A képregény évek óta az egyik legalulértékeltebb műfajként igyekszik megtalálni a helyét a hazai kulturális piacon. A tanulmány betekintést nyújt a képregények világába és igyekszik rávilágítani azokra az általa nyújtott, ám elhanyagolt értékekre, amelyekkel többek között az információs társadalomban történő eligazodáshoz szükséges készségek és képességek kialakíthatók, s amelyek műveltségtámogató szerepükben az ismeretterjesztés és kompetenciafejlesztés szolgálatába állíthatók. A könyvtár, mint az információs társadalom egyik fő alapintézményének a szerepe ezekben a kérdésekben egyáltalán nem elhanyagolható. Az elméleti lehetőségek mellett a hazai és külföldi könyvtárak gyakorlataiból vett példák igyekeznek alátámasztani a képregénynek, mint önálló, értékkel bíró műfajnak a létjogosultságát.

Ady-írások a Nyugat Figyelő rovatában

Ady Endre alkotói tevékenysége több szempontból is sokszínű volt, ám különböző területei nem kaptak azonos hangsúlyt, minősítést az életmű értékelésében. Szinte bizonyos, hogy a Nyugat hasábjain, a Figyelő rovatban közölt írásai a legritkábban említett művei között vannak. Tanulmányomban az itt megjelent, többnyire egy-egy közéleti problémához vagy művészeti jelenséghez kötődő írásait veszem górcső alá. 1908-tól 1918-ig számtalan műre, szerzőre hívta fel a figyelmet, hazai és világirodalmi alkotásokat egyaránt méltatva vagy éppen kritizálva. Sőt, filozófiai munkáról és képzőművészeti kiállításról is írt a Figyelőben.