Énmegjelenítési stratégiák egyetemisták körében

Dolgozatomban egy pilot kutatás részeredményeit ismertetem, amelyben egyetemisták énmegjelenítési/benyomáskeltési stratégiáit vizsgálom. A szociálpszichológiai megközelítések habár eltérő módon definiálják az énmegjelenítést/benyomáskeltést a tudatosság tekintetében, mégis egyöntetűen stratégiákat rendelnek a jelenséghez (Goffman 1959; Schlenker 1980; Jones–Pittman 1982; Leary–Kowalski 1990; Leary 1995).A pilot kutatás elsődleges célja az, hogy a szociálpszichológiai és a pragmatikai megközelítéseket ötvözve létrehozzon egy olyan tesztet, amely alkalmas az énmegjelenítés/benyomáskeltés vizsgálatára. A dolgozatban a magyar anyanyelvű egyetemi hallgatók számára létrehozott, az énmegjelenítési stratégiákat vizsgáló nyílt végű diskurzuskiegészítéses teszt adatgyűjtési módszert ismertetem, illetve annak metodológiai problémáit járom körül. A pilot teszt eredményei alapján megállapítható, hogy egy szituációban nem megjósolhatóak a stratégiák, hanem a különböző társas interakciók esetében vannak kevésbé vagy inkább preferált metódusok, melyeket meghatároznak a benyomáskeltés mögött meghúzódó lehetséges motivációk, az arculatfenyegetettség mértéke, a szociológiai és szociokulturális változók.

Empirikus vizsgálati mód három névszói esetrag jelentéseinek elkülönítésére

A tanulmány egy empirikus módszert kínál három magyar névszói esetrag jelentéseinek elkülönítésére. A három vizsgált esetrag a -nak/-nek, a -hoz/-hez/-höz és a -nál/-nél, mindegyik gazdag poliszém jelentésstruktúrával rendelkezik. A vizsgálat célja az volt, hogy meg lehessen állapítani az egyes jelentéseket, mégpedig anyanyelvi beszélők intuíciói alapján. Ehhez egy előzetes korpusz alapú vizsgálat után csoportosítási feladatot végeztettem 25 anyanyelvi beszélővel, akiknek a feladata az volt, hogy a kiválasztott esetragok 20–20 előfordulásából tetszőleges csoportokat állítsanak fel a ragok jelentése alapján. Az adatokon Past szoftverrel hierarchikus klaszteranalízist végeztem, az eredmények dendrogramon ábrázolhatók. A dendrogramról leolvasható csoportok az egyes ragok jelentéseinek elrendeződéséről árulnak el sokat a poliszém jelentéshálózatban.

Az ott szokatlan szerepei

Az ott határozószó redundáns használata (= ahol a mondatban szerepel a nominális helymegjelölés is, vö. Éva ott állt a kapuban versus Éva a kapuban állt) összevethető a hasonló irányhatározós szerkezetekkel (Éva belépett a szobába). Az irányhatározós szerkezetben az ige terminatív igekötővel (be-) áll. Ennek analógiájára vezeti be É. Kiss Katalin a lokatív igekötő fogalmát (ott/kint/bent stb.), amelynek használata beleilleszkedik az igeidőrendszer fokozatos átalakulásába az ómagyar kortól napjainkig: a nézőponti aspektust hordozó formákat felváltja a szituatív aspektust támogató igekötőrendszer. A dolgozat ezt a tételt próbálja továbbgondolni, különös tekintettel azokra a példákra, amelyekben egy inchoatív jelentésű időhatározó kijelöl egy időbeni vonatkozási pontot, ahonnan egy folyamatra/állapotra rátekintünk. Ez az együttállás kiváltja az ott mint igekötő in statu nascendi létét, és magyarázni tudja azokat az eseteket, amelyekben az ott a nominális helymegjelölés mellett kötelező, valamint azokat is, amelyekben a redundáns ott használatát stratégiai-pragmatikai tények indokolják. Az ott lokális jelentése az érvelésben összekapcsolódik a temporális jelentéssel, a temporális jelentés pedig elvezet a temporális perzisztencia kifejeződéséhez. Ennek sajátos megjelenésével találkozunk az ott mint diskurzuspartikula használata során. A pilot kutatás elsődleges célja az, hogy a szociálpszichológiai és a pragmatikai megközelítéseket ötvözve létrehozzon egy olyan tesztet, amely alkalmas az énmegjelenítés/benyomáskeltés vizsgálatára. A dolgozatban a magyar anyanyelvű egyetemi hallgatók számára létrehozott, az énmegjelenítési stratégiákat vizsgáló nyílt végű diskurzuskiegészítéses teszt adatgyűjtési módszert ismertetem, illetve annak metodológiai problémáit járom körül. A pilot teszt eredményei alapján megállapítható, hogy egy szituációban nem megjósolhatóak a stratégiák, hanem a különböző társas interakciók esetében vannak kevésbé vagy inkább preferált metódusok, melyeket meghatároznak a benyomáskeltés mögött meghúzódó lehetséges motivációk, az arculatfenyegetettség mértéke, a szociológiai és szociokulturális változók.

Lehetséges lehetséges világaink

A ℜeALIS reprezentacionalista gyökereinek felvázolását és a kurrens dinamikus-pragmatikai célrendszer (Farkas–Roelofsen 2017) feltérképezését követően azt az adósságot kívánjuk törleszteni, hogy a kérdő mondattípus pragmaszemantikai jellemzéséhez hasonló alaposságú leírást (Alberti et al. 2019a) kapjon a felkiáltó és az óhajtó, valamint a felszólító és a kijelentő mondat is. E mondattípusok pragmaszemantikai jellemzésének finom részleteivel kívánunk szolgálni, végső soron az emberi kommunikációs tevékenység mentális megalapozását jelentő elmebeli lehetségesvilág-struktúra feltérképezéséhez járulva hozzá. Azt is szemléltetjük, hogy a diskurzusjelölők hogyan vonnak be újabb világokat e mentális térbe. Végül (az addigi feladói perspektíva helyett) a címzetti perspektívából vesszük szemügyre a hallgatói perlokúciós műveletek révén tovább gyarapodó „lehetséges lehetséges világainkat”.

Történeti pragmatikai variációról a regiszter tükrében

A feltételes, valamint a megengedő/ellentétes jelentéstartalom rendszeres funkcionális alternatíváiként terjedtek el a 16. századtól (a középmagyar korszak sajátosságaként) a határozói igeneves szerkezetek. A variáció szintaktikai és pragmatikai természetűnek bizonyult. Megvizsgálandó, hogy milyen külső tényezők hathattak az újabb variáns választására. Jelen tanulmány annak vizsgálatához járul hozzá, hogy a közös regiszterbe tartozó írásokban egységesebb lehet-e az innovatív variánsok használata a szöveghagyomány részévé válva, vagy pedig a formálisabb művekben – ezúttal a korszak gyakorlati, magyarázó jellegű szövegtípusaiban – több egyéni, stílusbeli sajátosság mutatkozik, az élőnyelvközeli forrásokhoz képest szélsőségesebb arányokkal. Az eredmények az utóbbit erősítik meg, ahogy azt is, hogy az egyes regiszterek meghatározásának finomhangolására szükség lehet, figyelembe véve a szövegtípus célkitűzését, a leírások, magyarázatok felépítésének különbségeit is.

Funkcionális variáció és átmenetiség a határozói igenevek köréből

A dolgozat a határozói igeneves és az igével konstruált szerkezetek variációjának egy olyan, eddig kevéssé tárgyalt esetével foglalkozik, amikor az értelmező/specifikáló olvasat mellé a cselekvés/történés módjára épülő következményesség kifejezése kapcsolódik. Az elemzés célja a szerkezeti és használati jellemzők bemutatása, elsősorban korpuszadatokon keresztül. A tagmondatok közötti viszony itt javasolt meghatározása részben eltávolodik az igenevekre vonatkozó hagyományos funkció-meghatározástól, hangsúlyozva az oksági viszonyok, elsősorban a következményes jelentéstartalom és következtető viszony összetett, kontextusfüggő természetét az igeneves tagmondatok esetében is. A szerkezetek grammatikai és pragmatikai leírása az igés konstruálással megfeleltetve történik, beleértve az igeneves szerkezetet tartalmazó tagmondat beágyazott vs. független jellegének vizsgálatát is.

A nemlexikálisööhang interakciós szerepének elemzése magyar nyelvű társalgásokban

A tanulmány célja a nemlexikális, svához hasonló öö hang használatának vizsgálata hétköznapi, magyar nyelvű társalgásokban a konverzációelemzés elméleti keretében. Szekvenciális, ill. fordulóbeli elhelyezkedésüket tekintve az öö előfordulásai jól meghatározható mintázatokat követnek a korpuszban. Az esetek túlnyomó többségében az öö a fordulókonstrukciós egység belsejében jelenik meg, közvetlenül egy tagmondatot bevezető kötőszó után, jóval a váltásreleváns hely előtt. A beszélők továbbá rendszeresen használják hosszabb, ill. ritkán használatos és/vagy idegen szavak előtt, valamint fordulókezdő pozícióban. Az utóbbi előfordulások között kiemelkedő szerepet tölt be az öö párszekvenciák második párrészét bevezető használata. A jelenség funkcióinak vizsgálata az említett pozíciókban azt mutatja, hogy az öö mint technika fontos szerepet játszik a magyar beszélők forduló- és szekvenciaalkotásának folyamatában. A korpusz elemzése arra enged következtetni, hogy a fordulóalkotás tagmondatról tagmondatra történik a magyar nyelvű társalgásokban. Ez rávilágít a szintaxis és a nyelvhasználat, azaz a nyelvtan és a pragmatika közötti interakcióra.

Az univerzális kvantor extra tág hatókör-értelmezése

A hatókör-értelmezésre vonatkozó klasszikus generatív nézet szerint egy kvantor logikai hatóköre nem terjedhet túl azon a finit tagmondaton, amelyben az adott kvantor áll (azaz: nem vehet fel extra tág hatókört). Egyes, empirikusan ezidáig nem kellően megerősített feltételezések szerint azonban létezik egy kivételes, vonzat szerepű kötőmódú tagmondatot tartalmazó szerkezettípus, amely megengedi a benne szereplő univerzális kvantor számára az extra tág hatóköri olvasatot. Wurmbrand (2013; 2018) szintaktikai magyarázata szerint emiatt a kvantorhatókörre vonatkozó klasszikus, finit tagmondati lokalitási korlátot gyengíteni szükséges, míg Farkas–Giannakidou (1996) jelentéstani magyarázata azt állítja, hogy a kivételes hatóköri olvasat jelentéstani újraelemzésnek köszönhető.Tanulmányunkban a jelenséget magyar anyanyelvű felnőtt beszélők ítéletei alapján vizsgáljuk. Kimutatjuk, hogy az extra tág hatóköri értelmezés (1) valóban elérhető a kritikus mondattípusban, de (2) hasonlóképpen elérhető egy a kritikustól minimálisan eltérő olyan mondattípusban is, melyre magyarázatként csak a jelentéstani újraelemzés terjeszthető ki, míg a szintaktikai lokalitási korlát gyengítése nem. Ez alapján a vizsgált extra tág hatóköri olvasatnak a jelentéstani újraelemzésen alapuló magyarázata mellett, és a kvantorhatókör klasszikus, finit tagmondat alapú szintaktikai lokalitási megszorításának a feladása ellen érvelünk.

A beszélgetőműsorokban megjelenő kézi gesztusok leírásának egy lehetséges módja

Tanulmányunk fő célja, hogy bemutassunk egy olyan multimodális annotációs keretet, amely a multimodális korpuszok vizsgálatára alkalmas mind a beszéd, mind a kézi gesztusok szintjén, emellett a beszéd és a kézi gesztusok között fennálló szemantikai kapcsolatot is leírja. A dolgozat első felében az annotációs keretet ismertetjük, amelynek alapjául McNeill (1992), Kendon (2004) gesztusdefiníciója, illetve Alibali és társai (2001), Kong és társai (2015) gesztusszemantikai taxonómiája szolgál. A beszéd átírásához Jefferson (2004) konverzációelemzési átírási konvencióját követjük. A dolgozat második felében egy politikai vitaműsorokból álló korpuszon végzett, verbális agresszióra fókuszáló esetelemzéssel ismertetjük a multimodális annotációs keret alkalmazhatóságát.