Interferon-α in Kombination oder Sequenz mit Chemotherapeutika zur Therapie der chronischen myeloischen Leukämie

1999 ◽  
pp. 120-129
Author(s):  
Mathias Freund ◽  
Pia Heußner ◽  
Frauke Hild ◽  
Ralf Nowak ◽  
Albert Grote-Metke ◽  
...  
Keyword(s):  
Interferon Α

Die Gorham-Stout-Erkrankung

2009 ◽  
Vol 18 (04) ◽  
pp. 276-284 ◽  
Author(s):  
R. Ebert ◽  
S. Bau ◽  
W. Kenn ◽  
J. Zustin ◽  
M. Rudert ◽  
...  
Keyword(s):  
Vitamin D ◽  
Interferon Α ◽  
Chirurgische Verfahren ◽  
Wird Eine

ZusammenfassungDie Gorham-Stout-Erkrankung (Gorham-Stout-Disease / GSD) ist charakterisiert durch eine spontane, massive, in der Regel monozentrische Osteolyse, häufig koinzident mit einer lokalen Proliferation kleiner Blut- und/oder Lymphgefäße. Als eigenständige Entität wurde das Krankheitsbild erstmals 1954 beschrieben. Die Erkrankung ist mit etwa 200 in der Literatur beschriebenen Fällen sehr selten und ihre Pathogenese ist bis heute weitestgehend unklar. Diskutiert wird eine Hämangio-/Lymphangiomatose mit konsekutiver Zerstörung des Knochens sowie eine osteoklastäre Überstimulation mit reaktiver, meist von vaskulären Strukturen durchsetzter fibröser Proliferation. Ausgangspunkt können grundsätzlich alle Skelettbereiche sein mit progredientem, auch gelenkübergreifendem Befall benachbarter Knochenund Weichteilstrukturen. Prädilektionsstellen sind der Schultergürtel, das Becken sowie der Kieferbereich. Die Symptome treten oft erst spät auf und sind eher unspezifisch mit uncharakteristischen Schmerzen, Schwellungen oder pathologischen Frakturen. Die Diagnose wird anhand der klinischen, laborchemischen, radiologischen und histopathologischen Befunde nach Ausschluss anderer Ursachen einer lokalen Osteolyse gestellt. Ein etabliertes Therapieverfahren existiert nicht. Wiederholt angewandte Maßnahmen sind die Strahlentherapie und die Gabe von Interferon α-2b zur Unterbindung der vaskulären Proliferationen, Bisphosphonate und Vitamin D zur Stabilisierung des Knochens sowie chirurgische Verfahren zur Entfernung der Läsionen und funktionellen Rekonstruktion. Die prognostische Bandbreite reicht von spontanem Sistieren der Erkrankung bis hin zu komplikativen Verläufen mit hoher Letalität.

Experiences on antiviral treatment for chronic viral B and C hepatitis patients in Hungary. 1998–2004

2007 ◽  
Vol 148 (18) ◽  
pp. 819-826 ◽  
Author(s):  
Alajos Pár ◽  
István Tornai ◽  
Ferenc Szalay
Keyword(s):  
Hepatitis C ◽  
Antiviral Treatment ◽  
Interferon Α ◽  
Standard Interferon

Az utolsó évtizedben számos multicentrikus, randomizált vizsgálat bizonyította az előrehaladást a krónikus vírushepatitisek kezelésében. Ugyanakkor csak korlátozott számú és ellentmondásos adatokat közöltek az antivirális terápia reális értékéről a mindennapos rutin klinikai gyakorlatában. Cél: Retrospektív felmérést végeztünk a terápia hatékonyságának megállapítására krónikus B- és C-hepatitisben, egy 7 éves periódus alatt kezelt országos populációban. Emellett bemutatjuk még egy hazai prospektív vizsgálat néhány adatát is. Módszerek: 220 krónikus B-hepatitises beteget kezeltünk, közülük 112 standard interferon-, 23 pegilált interferon-, 85 lamivudin-terápiában részesült, akikben a HbeAg-szerokonverzió és/vagy HBV-DNS-negatívvá válás arányát vizsgáltuk. A retrospektív elemzésben szereplő 2442 krónikus C-hepatitises közül 333 standard interferon-monoterápiát, 1122 standard interferon + ribavirin kombinációt és 987 pegilált interferon + ribavirin-kezelést kapott. A prospektív vizsgálatban 69 HCV1-beteg pegilált interferon α-2a + ribavirin terápiában részesült 6–12 hónapon át. A tartós virológiai válasz mellett vizsgáltuk a kedvező kimenetel prediktorait és a mellékhatások előfordulását. Eredmények: Krónikus B-hepatitisben a standard interferon 31%-os, a pegilált interferon 30%-os, a lamivudin 31–33%-os tartós vírusnegativitáshoz vezetett. Krónikus C-hepatitisben a tartós virológiai válasz aránya az interferon-monoterápiával észlelt 13%-ról a pegilált interferon + ribavirin mellett 31%-ra nőtt, a prospektív vizsgálatban ez 48% volt. A jó prognózis prediktora a rapid (4 hetes) és a korai (12 hetes) virológiai válasz, a női nem, az életkor, BMI és az adherencia volt. A betegek 9%-ában fordult elő mellékhatás, leggyakrabban cytopenia, haemolysis és depresszió. Következtetés: A krónikus B-hepatitisszel ellentétben, a hepatitis C-vírusinfekció kezelésének effektivitása hazánkban is fokozatosan javult. A mindennapi gyakorlat országos adatai azonban elmaradnak a prospektív vizsgálat sikerességétől. A jövőben hatékonyabb terápiás stratégiák szükségesek, beleértve az individualizált dozírozást és az új antivirális szerek alkalmazását.

Sign in / Sign up

Export Citation Format

Share Document